A nagy múltú fazekassághoz kapcsolódva Debrecenben valószínűleg a XVII. századtól égettek pipát. Eleinte titokban kellett végezniük, mivel a dohányzást (az építkezési szokásokból eredő tűzveszély miatt) rendelkezések tiltották. Még 1703-ban is csak a fazekasmesterek özvegyeinek engedte meg a debreceni tanács a pipagyártást azzal a feltétellel, hogy egyetlen egyet sem adnak el helyben.
A debreceni pipagyártás a XVIII. század végére vált virágzó kisipari ágazattá. Már nemcsak kiegészítő foglalkozásként űzték a fazekasmesterek, hanem sokan kizárólag pipagyártásra szakosodtak. A XIX. század első felében átlagban évente 10 millió pipa készült a városban. Nagy részét távoli városokban árusították, jutott belőle jelentős tételben Angliába és Hollandiába is, ahol a matrózoknak rendelték a kereskedők. Pipagyártásra a legfinomabb vörös agyagot használták, melyet a város közelében termeltek ki.
Gondosan tisztították, hogy a legapróbb kavicsok se maradjanak benne. A képlékennyé tett agyagot tenyérrel apró rudakba sodorták. Előre elkészített fa-, vagy cserépformával, kézi erővel nyomták ki belőlük a pipákat. Az első szárítás hűvös helyen történt, hogy ne repedezzen meg. A szikkadó agyag-pipatestbe ezután karcolták a díszítést, cifrázást. Újra szárították, majd speciális alakú cserépből készített égetőedénybe helyezve rakták kemencébe. A „veres pipa” mellett nagy számban készült „fekete pipa” is, amelynek színét égetés utáni lefojtott füstöléssel alakították ki. A kiégetett pipatesteket rezezték és kupakkal látták el, a korabeli rendelkezések ugyanis tiltották a kupak nélküli pipák használatát. A rezezés és a kupakolás eleinte kiegészítő-bedolgozó foglalkozás volt, később a pipagyártás fellendülése után vált önálló mesterséggé. Ugyanígy önállósodott a pipaszárkészítés. A pipaszárat (csutorát) fekete gyűrűfa, vagy kökényfa ágából faragták, üregét tüzes dróttal fúrták ki.
A XIX. század derekán és második felében Debrecenben több, mint harminc fajta pipát készítettek. Ezek közül híres volt a nagy és hosszú fejjel, aránytalan rövid nyakkal készült „makrapipa” és a „tányéros pipa”. Az utóbbit széles „tányérral” látták el a nyakánál és a szájánál, amely szintén agyagból készült. A debreceni pipagyártás a XIX. század végén a gyári agyagpipák tömeges piacra kerülésével párhuzamosan rohamosan hanyatlani kezdett. Az 1930-as években teljesen megszűnt.
Debrecen város puritán elöljárósága a XVII. században minden eszközzel irtotta a dohányzást a város területén, ennek ellenére nemcsak kiirtani nem tudta, hanem Debrecenben fejlődött ki a legvirágzóbb cseréppipa-készítés Magyarországon. A debreceni polgárság hamar megkedvelte a pipázást, e célból külön pipázóházat is építettek. A szigorú debreceni tanács is megenyhült iránta, így a XIX. század eleljétől kezdve már rendes vásári cikknek számított a dohány. Jelentőségét mutatja, hogy a piacon a pipakészítők már a városháza mellett árulhattak. A pipacsinálás itt olyan fejlődést ért el, mely közel másfél száz évig látta el kitűnő cseréppipával nemcsak hazánkat, hanem volt idő, mikor fél Európát is.
A debreceni pipa kitűnő agyagból, mesterien és változatosan megformálva, és tökéletesen kiégetve került ki készítőik kezéből. Századokon át közkedvelt volt, száz és száz debreceni családot tartott fenn s olyan kivitelre dolgozott, mint sem előtte, sem utána egyik debreceni ipar sem.
Határozati szám: 82/2016 (02.26.)
Kategória: kulturális örökség
